Nemzeti Hírmondó

Publicisztika

Nemzeti Hírmondó 2010 Február 3.



	Mi fán terem a magyar szellemiségű sajtó?

	Aki magyarnak született, magyar gének irányították épülését s magyar szó nevelte, óhatatlanul magyar szellemiséggel bír.

	A külhoni magyar újságírók összejövetelein többször hangoztattuk már, hogy a kisebbségi, esetünkben a magyar sajtónak európai színvonalúnak és magyar szellemiségűnek kell lennie. Ugyanezt kimondtuk otthon is, mert azt hittük, mindenki érti. Aztán kiderült, egyes kollégáink nemcsak a kérdést teszik fel, hogy mit értsünk magyar szellemiségen, hanem meg is válaszolják. És félre is magyarázzák. Tudatlanságból vagy szándékosságból, amelyhez súlyosbító körülményként rosszhiszeműség is párosul. Pusztán politikai kívánalomnak tartják, mert a hír esetében az aktualitás, a fontosság, az érdekesség a mérvadó, nem a magyar szellemiség – mondják. Sőt folytatják is. Hogy a magyar szellemiséget hangoztatók nem számolhatnak be a dzsesszfesztiválokról vagy a mozgásszínházi produkciókról? Netalán olyan sporteseményekről, amelyekben nem szerepelnek magyarok? És azokról a magyar nemzetiségű politikusokról, akik nem a magyar pártok színeiben politizálnak. Mások szerint a magyar szellemiség a bensőnkből fakad, a lelkülettel hozzák kapcsolatba… Természetesen egyik álláspont sem fedi teljes egészében a valóságot, mindkettő sarkít a maga módján. De leginkább azok tévednek, akik azt hiszik magukról, ők az igazi magyarok, mert a himnuszunk dallamára csörög mobiltelefonjuk. Én úgy gondolom, ezzel nem magyarságukat, hanem valami egészen mást bizonyítanak, de azt mindenképpen, hogy nem tisztelik nemzeti imánkat. Ha már ennyi a tévhit, akkor fogalmazzuk meg, mit értünk magyar szellemiségű sajtón, vagyis a kisebbségi újságírásnak miben kell eltérnie a többségitől. Aki kisebbségi közösségben akar újságíró lenni, annak fel kell vállalnia, hogy saját közösségének létkérdéseivel, gondjával, bajával, de nem utolsósorban örömeivel is foglalkozzon. Arra kell törekednie, hogy szakmaiságban, minőségben még véletlenül se maradjon le, de hozzáállásban, a téma megközelítésében és feldolgozásában mindenképpen másnak kell lennie. Mert nem elég csak az eseményről és annak hátteréről írni, hanem arra kell összpontosítani, hogy a felvetett téma hogyan érinti a közösséget. Elősegíti-e szülőföldjén való maradását? Ugyanakkor mindig meg kell fontolnia, hogyan tud rávilágítani ezekre a történésekre úgy, hogy ne adjon fegyvert azoknak a kezébe, akik alig várják, hogy bizonyos híreket felhasználjanak a kisebbségi közösségek ellen. Nem könnyű, de nagyon nemes feladat. A gáncsoskodók ellenében is. Vagy akkor még inkább. Többször elakadtam, és hosszasan töprengtem ennek a szövegnek a fogalmazásakor, mint mindig, ha olyan dolgot kell magyaráznom, ami számomra teljesen természetes. Aki értetlenkedik vagy nem akarja érteni, annak úgyis felesleges minden szó. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor egyesek kétségbe vonták, szükség van-e a Vajdaságban magyar újságíró-egyesületre a már meglévő többségi, vagyis szerb mellett. Ahol – mint mondták – szívesen várják a nemzeti kisebbségekhez tartozó kollégákat is. Mert minek gettósodni… Természetesen nem kiválni, különcködni akarunk, hanem úgy gondoltuk, a vajdasági magyar sajtónak szüksége van egy saját szakmai szervezetre, amelyen belül megvitathatjuk a csak ránk vonatkozó témákat és kérdéseket, megvalósíthatjuk érdekvédelmünket. De akár azt is írhatnám, hogy küzdhetünk érte. Mert az elmúlt időszak tapasztalata azt mutatja, ha mi nem állunk ki magunkért, mások úgysem teszik. Mondhatnám, hogy az értetlenkedők korát éljük. És én nem értem őket. Igaz, ők sem engem. De ezt talán igen: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember." (Széchenyi István) Tóth Lívia (A szerző újságíró, a szabadkai Hét Nap munkatársa) (Megjelent: Hargita Népe, 2010.02.01) Hogyan kellene újságot olvasni? A Hargita Népe idén februári első számában Tóth Lívia, vajdasági magyar újságíró gondolatfutama a magyar szellemiséget hordozó újságírásról értekezik, különös tekintettel a kisebbségi sajtó munkásaira és olvasó közönségére. A szerző nem pusztán e szellemiség szükségszerűségét tartja fontosnak, de önmagát a fogalmat is igyekszik meghatározni. Szerinte ugyanis a magyar szellemiség definíciói között sűrűn találunk tévedéseken, sőt rosszhiszeműségen nyugvókat is. Nem szeretnék Tóth Líviával vitatkozni, balgaság lenne, nem lévén szakmabéli, s azért sem, mert lényegében egyetértek soraival. Jómagam kizárólag újságolvasóként, a „többségi” és kisebbségi” magyar sajtó fogyasztójaként, helyesebben a magyarul, magyarok által írott lapok lapozgatójaként ítélhetem meg a kérdést. Mint egy olyan átlagember, akinek elvileg az újságot írják, akivel közölni akarnak valamit, s akinek ki kellene éreznie a magyar szellemiséget ama közlésekből. Talán érdemes lenne nagyon egyszerűen közelíteni Tóth Lívia felvetéséhez. És, amolyan kikerülhetetlen apróságként, figyelembe venni a létező és időnként roppant makacs valóságot. Aki magyarnak született, magyar gének irányították épülését s magyar szó nevelte, óhatatlanul magyar szellemiséggel bír. Akár tudomást vesz erről, akár nem. Akár bevallja, akár nem. A nagy globális lecsóban mi egy kicsit mások vagyunk. Nem jobbak s nem is rosszabbak, csak mások. Persze, ez számos nemzetről állítható, de tény, hogy a mi szemüvegünk által közvetített látvány s annak értelmezése, az arra adott válasz rendszerint eltér más népekétől. Talán azt is tényként rögzíthetjük, hogy melegszik a magyar lelke, legyen ő bárhol e glóbuszon, ha anyanyelvén szólnak hozzá, ha anyanyelvén nyomtatott betűkkel találkozik, csárdás szűrődik ki egy vendéglőből vagy füléhez ér a Himnusz dallama. Mi más lehetne a magyar szellemiség, mint az a borzongás, mi hátunkon nyargal, midőn felcsendül az Isten áldd meg a magyart, az akaratlan könnycsepp, mit szemünk sarkából törlünk ki, ha Kölcsey és Erkel imája hontól távol zúg. Egy érzés, egy ösztön, amit nem tanulhatunk s nem is irányíthatunk. Kitörölhetetlenül él bennünk. Van, aki büszke rá, akad, aki kevésbé. Néha külsőségekben ölt testet, mások álcázni vagy mélyen elásni szeretnék. Van, aki örül létezésének, van, ki inkább franciának vagy angolnak született volna szívesebben. A lényegen mindez jottányit nem változtat. S miként, mint a magyarok közül oly sokan jól tudják, e szellemiség fokozott erővel itatja át azt, ki szülőföldjétől távol éli át őt, kit idegen népek közötti túlélésre ítélt a história, úgy vélhetően a kisebbségi magyar újságírásban is hangsúlyosabb. A mi, magyarok esetében ugyanis az ún. anyaországi médiát sok minden átszövi, politikai hovatartozás, kommunikációs lakájszellem, anyagi érdek… legkevésbé a magyar szellemiség. Kivéve azt a néhány, csekély példányszámú kiadványt, mely a magyar régmúlt nosztalgiájára építve szeretné újra egységessé s nemzetére büszkévé kovácsolni a lassan fűrészporszerűvé morzsolódó kései hunokat. Mégis, bár vitathatatlan a magyar szellemiség elvárása minden orgánumtól s az azokat tartalommal megtöltők részéről, melyek magyarokról és magyaroknak szólnak, annak „előírása”, kötelező elemként való említése kicsit a régi „szép” időkre utalhat, amikor pártunk és kormányunk meghatározta, miről és miként írhatott a sajtó.Csak jót és szépet (ha nincs, hát csinálunk…), hazafias hangvételben. A világ azonban mintha kissé változott volna azóta. Ma már csak a rossz hír számít hírnek (ha éppen nincs, azt is csinálunk…), és igazodnia kell az olvasói ízléshez annak az újságnak, mely szeretné eladni magát s ezáltal életben maradni. Tehát a magyar szellemiséget hordozó újságírás megvalósulásának első lépése talán az erre irányuló olvasói igény erőteljes megnyilvánulása lehetne. Olyan emberek igénye, akiknek melegszik a lelke a magyar szó hallatán, s akiket nem laktat jól a csupasz tényközlés vagy a bulvárízű sztorizás, agyoncsépelt közhelyek hosszú sora kedvenc napilapjában.Az már más kérdés, hány ilyen olvasó keresi eme igénye kielégítését a cikkek között, s hány kutatja kizárólag a hétvégi forduló góljait, az apróhírdetéseket, halálhíreket, szenzációvá hízlalt súlytalan történeteket. A lokalitás elve szerint, a tegnapi, szomszéd utcai istállótűz szaftos tárgyalását. A világon az íratlan törvények még mindig nagy erővel bírnak. Általában az az „árucikk” fogy, megy a „piacon” melyre nagy kereslet van. Ez a kereslet indukálja a kínálatot, mennyiségben és minőségben egyaránt. Ha ő magyar szellemiségű sajtót akar, Magyarországon, Erdélyben, Vajdaságban, akkor azok a lapok és újságírók, akiknek lelkét és tollát picit sem tartják rabságban vele született magyar génjei, vélhetően kihullanak a véleményformáló média rostáján. A többi pedig, s ezért meg ne sértődjön egyik sem, jól meglesz majd magyar szellemiség nélkül is. A magyar szellemiséget, akár a szerelmet, nehéz kikényszeríteni. Talán nem is érdemes erre vonatkozó „szabályrendszerrel” próbálkozni. Félő, hogy gyengén alakított szerepjátszás lenne az eredmény. Vagy él bennünk s él a szomjúság iránta, vagy nem. De ha sokan látványos örömmel isszák poharát, talán a média eddig azt mellőző része is ráérez az ízére. Kercsó Alpár (http://www.pulpitus.hu/?View=entry&EntryID=426)

Nemzeti Hírmondó 2009 | info@nemzetihirmondo.com
A Nemzeti Hírmondó tulajdonát képező írások, kép-, hang- és videóanyagok változtatás nélkül, a forrás megjelölésével szabadon terjeszthetőek.
Az olvasói levelek és hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség véleményét, azokért a szerkesztőség semmiféle felelősséget nem vállal!